Átvette az ausztrál hadsereg a legújabb Eurocopter Tiger ARH harci helikopterét. Ezzel befejeződött az a modernizációs program, amelynek a keretében összesen 22 darab Tiger került az ausztrál fegyveres erők kötelékébe. Az új gépekkel az eddigi Bell 206B-1 Kiowa és UH-1H Iroquois helikoptereket váltják. A gépek az ausztrál hadsereg darwini 1. légi ezredéhez, valamint az Oakey-i repülési kiképzőközpontba és az ausztrál királyi légierő ediburhg-i bázisára települnek Dél-Ausztráliában.

Az Eurocopter által gyártott harci helikoptereket a cég ausztál leányvállalatánál, az Australian Aerospace-nél szerelték össze, s ez a cég végzi majd a későbbiekben a javítási, karbantartási feladatokat is a Tigerekkel kapcsolatban az ausztrál hadsereg számára, a teljes élettartamra szóló szervízcsomag keretében.

A Tiger ma a világ egyik legmodernebb könnyű harci helikoptere, amelynek sárkánya kompoziból készül. A gép személyzete két fős. Fegyverzete egy forgatható csövű 30 mm-es gépágyú, amely mellett a törzs oldalán lévő pilonokra 70 mm-es nem irányított rakéták, illetve Hellfire típusú levegő-föld rakéták illeszthetőek. francia hadsereg 2009 óta alkalmazza a Tigereket Afganisztánban, de bevetették a típust már Líbiában is 2011-ben.

Fotó: Australian Aerospace

Szeptember 2-án egy honvédelmi miniszteri utasítás megjelentetésével hivatalossá vált az internetes fórumokon és rövid újságcikkekben már közel egy éve terjedő szóbeszéd a honvédség forgószárnyas erőinek jövőjével kapcsolatban. Eszerint harminc, az amerikai tengerészgyalogságtól kivonandó UH–1N TwinHuey helikopter beszerzésének lehetőségét vizsgálja a tárca.

Hogy a Magyar Honvédség (MH) helikopterflottája milyen változásokon ment keresztül a rendszerváltás óta eltelt két évtizedben, az aligha maradt titok olvasóink előtt. Jórészt ismert az egész szomorú történet az Aeromagazin hasábjairól is. Mégis, talán érdemes felidézni a változások legfontosabb fordulópontjait, hogy megértsük, miért merült fel most ilyen határozottan a helikopterek beszerzésének kérdése.

Miként az MH egészében, az alulfinanszírozás és a tudatos leépítés eredményezte az egykor jelentősnek mondható, könnyű (Mi–2-es) és közepes (Mi–8-as, Mi–17-es) szállítóhelikopterekre, valamint a Mi–24-es harci helikopterekre épülő magyar forgószárnyas erők hanyatlását. Az alkatrészbeszerzések és a szükséges ipari javítások elmaradása törvényszerűen hozta magával a hadra fogható gépek számának csökkenését. Bár papíron az előző évtized közepéig több tucat helikoptere is volt honvédségnek, a valóság ezzel szemben az volt, hogy egyre kevesebb gép emelkedhetett a levegőbe, és egyre több gyarapította – sokszor dinamikus fődarabjaitól megfosztva – az üzemképtelenül félretoltak sorát, olyan „képződményeket” eredményezve, mint a híres-hírhedt szentkirályszabadjai „Jurassic Park”.
A csökkenő harcérték nyomán azután különböző szervezeti változtatásokat is végrehajtottak, s ezek közül az elmúlt évtizedben a legfontosabb a Veszprém és Almádi között elterülő bázis bezárása, és alakulatának, a 87. Bakony Harcihelikopter Ezrednek a felszámolása volt 2004-ben. De a típusválaszték is csökkent, és a Mi–2-eseknek az ezredfordulón – 2000-ben – történt kivonásával ráadásul a könnyű kategória pótlás nélkül eltűnt a honvédség arzenáljából. A rendszerben tartott és valóban üzemeltetett helikopterek számának csökkenése egy másik, úgymond „stratégiai szintű” következménnyel járt: a nagyjavítások elmaradásával, majd külföldre közvetítésével közvetve felszámolták a szovjet-orosz eredetű helikoptertechnika hazai ipari hátterét, amely fenntartásuk, illetve fenntarthatóságuk eredeti rendszerének keveset emlegetett, mégis kulcsfontosságú eleme volt.

2004 óta a  86. Szolnok Helikopterbázis üzemeltet csak helikoptereket a Magyar Honvédségben. A forgószárnyasokat egy szállító és egy harci helikopter zászlóaljba sorolták. Az elnevezés azonban megtévesztő: az előző évtized elejétől az egy időben hadra fogható gépek száma már a tízet sem érte el. Ezzel párhuzamosan nem állt meg az idő, és változtak a követelmények is, de néhány alapvető interoperabilitási átalakítástól (GPS, transzponder) eltekintve a szovjet-orosz platformok lényegében ugyanazt tudják ma, amit akkor, amikor a hatvanas, a hetvenes vagy a nyolcvanas években hozzánk kerültek.
Volt ugyan szándék, és történtek is kísérletek a helyzet javítására – idesorolható két gép modernizációja és két másik nagyjavítása Oroszországban –, de átfogó, hosszú távú orvoslására nem, akár a hadra fogható helikopterek számát, akár képességeiket nézzük.
Az sem feledhető ugyanakkor, hogy az eredeti technológia alapján a jelenleg üzemeltetett technika naptári üzemideje vagy lejárt, vagy rövidesen le fog járni. Bár a szovjet-orosz gyártó jogutódjával együttműködésben sor került már hosszabbításra, és a jövőben is nyílik erre lehetőség, a HM jelenlegi értékelése szerint erőteljesen körvonalazódik az az „időhorizont”, amíg ezek az eszközök még rendszerben tarthatóak. Hat Mi–24V és hat Mi–24P esetében (természetesen az esedékes nagyjavítások révén) ez 2020–2025. Hét Mi–17-esünknél ez a határdátum 2020 (szintén nagyjavításokkal), míg öt (köztük a két, idén szeptemberben átadott finn) Mi–8-as esetében pedig 2014.

Ha a haderőtervezés ezeken az időkorlátokon kívül is megoldást akar találni, illetve azokon belül még növelni is akarja a hazai forgószárnyas-kapacitást és -képességeket (hiszen azok jelenleg már-már csak a jelképesség szintjén léteznek), akkor a meglévő helikopterek mellé továbbiakat kell beszerezni.
Ez a felismerés, vagy ha úgy tetszik, helyzetértékelés képezi az UH–1N típussal kapcsolatos, a bevezetőben említett hivatalos lépés alapját.
Mielőtt azonban rátérnénk a konkrét tervekre, érdemes szót ejteni más lehetőségekről is, amelyek, bár csak a „latolgatás” szintjéig jutottak el, de már napvilágot láttak. Ilyen az új gyártású eszközök beszerzése, ami előtt két, jelenleg megoldhatatlan probléma tornyosul: egyrészt a finanszírozhatóság, másrészt pedig az ilyen beszerzési programok átfutásának hosszú időtartama, a közbeszerzési eljárástól kezdve a gyártási folyamaton át a rendszerbe állításig. Ami a drágaságot illeti, egy konkrét példát érdemes megemlíteni: a szovjet-orosz technikai kultúra továbbvitele érdekében beszerzendő új gyártású Mi–17-es/Mi–171-es sem olcsó mulatság ma már: darabonként 3,5 milliárd forintba kerül, miután a fokozott nyugati érdeklődés serkentőleg hatott az oroszok árképzésére is. Arról nem is beszélve, hogy a gyártókapacitások lekötöttsége miatt ezek esetében is számottevő átfutási idővel kell számolni. Ami pedig más típusok használtan történő beszerzésének lehetőségét illeti, a probléma a rendelkezésre álló mennyiségben található, hiszen nem mindegy, hogy hozzáférhető-e kellő mennyiség ugyanabból a típusból, változatból és forrásból.

A HM először 2010 májusában értesült az Egyesült Államok budapesti Védelmi Együttműködési Hivatala (ODC) révén arról, hogy az amerikai tengerészgyalogság (USMC) 2011 és 2015 között 84 darab UH–1N és öt HH–1N könnyű, többcélú helikoptert von ki a szolgálatból, s ezeket a Külföldi Katonai Eladások (FMS) rendszerében, a Fölös Védelmi Cikkek (EDA) program keretében hozzáférhetővé teszik ötmillió dolláros darabáron. Mint ismert, a USMC átáll az új gyártású, négyágú rotoros UH–1Y változatra.
Az egyeztetések során tavaly novemberben felajánlották, hogy a Magyarország számára szükséges harminc gépet (amelyeket 1971 és 1979 között gyártottak) térítésmentesen adják át, mivel hazánk megbízható szövetségesként az úgynevezett „grant eligible” besorolású országok közé tartozik. A magyar félnek a szállításról, a rendszerbe állításról, a szükséges kiképzésről és a fenntartásról kell gondoskodnia.

Továbbiak az Aeromagazin 11/10 számában

Fotó: USMC - US NAVY UH-1N