Hazánk legrégebbi komplex űrkutató formációja a Budapesti Műszaki Egyetemen alakult meg. A csoport történetét, munkáját és eredményeit két részben mutatjuk be.Arra biztosan emlékszem, hogy a Mikrohullámú Híradástechnika Tanszék (MHT) tanszékvezetői szobájában többen ültünk. A tanszékvezető, egyetemünk egyik vezető professzora, az ipar képviseletében nagy tudású, vezető szakemberek és néhányan ifjú, az űrkutatás iránt elkötelezett, alkotni vágyó, egyetemhez kötődő mérnökök, oktatók.

Az alapítás: 1970

A megbeszélés az akkor már több szocialista ország részvételével működő, a világűr békés kutatását maga elé tűző Interkozmosz szervezet nyomására jött létre. Hazánktól elvárták, hogy alkotó módon, a világűrbe, műholdak fedélzetére kerülő egységek kutatás-fejlesztésével segítse a szervezet munkáját. Ekkorra már a Műegyetemen, Ferencz Csaba vezetésével, Simonyi professzor hátterével működő Rakétatechnikai Tudományos Diákkörben felépítettük a Ferenc-hegyi műhold-vevő állomást, bekapcsolódtunk a műholdak figyelésébe, telemetriájuk, az általuk sugárzott képek vételébe, analizálásába.

Tudtuk, hogyan épül fel egy műhold, ismerkedtünk az égi mechanika alapjaival, és a műholdalkotás szenvedélyébe kapaszkodva, meteorológiai ballonra függesztve, sikeresen repült, működött egy műholdszimulátorunk. Az ATS–1 műhold segítségével, nem kis előkészítő küzdelem után, létrehoztuk az első „féloldalas” tengerentúli jelátvitelt. Himnuszt küldtünk a mojavei (amerikai) katonai bázisra. Az amerikai követségen keresztül távirati úton kapott leállító kérés alapján adásunk nem nyerte meg a hallgatók tetszését.

Nem véletlen, hogy a meginduló hazai fedélzetielektronika-fejlesztés bázisaként a Műegyetem merült fel. A meglepő az volt, hogy az egyetem vezetését képviselő professzor nem tartotta alkalmasnak a fiatal oktatókat fedélzeti elektronika fejlesztésére, készítésére. Furcsa helyzet alakult ki, melyet csak az ipar képviselői tudtak feloldani, kiállva a fiatalok mellett, pozitív, támogató döntésre késztetve az egyetemet.

Megszületett az Űrkutató Csoport. Jogilag az MHT-hez kapcsolódott, felügyelő szerve a Magyar Tudományos Akadémia keretében működő Interkozmosz Tanács (IT) lett. Működési, programok megvalósításához szükséges költségei az IT-n keresztül a központi költségvetésből származtak. Ez a működési rend 1970-től megmaradt a rendszerváltás idejéig, az Interkozmosz megszűnéséig.

Az első fejlesztések

Az IK-műholdak alapvető problémája volt, hogy a tagországok által készített berendezések működési adatai, a fedélzeti műszerek mérési eredményei csak a szovjet felügyelet alatt lévő telemetria-rendszeren keresztül voltak elérhetők. Lassan, nehézkesen.

A fejlesztő országok, különösen az NDK nyomására megindult egy minden tagország által szabadon vehető, úgynevezett Egységes Telemetria Rendszer fejlesztése (ETMSZ). Mire színre léptünk, a rendszer részegységeit már kiosztották egymás között. Számunkra az „aki későn jön, az ne válogasson” elv érvényesült. Az NDK szakemberei örömmel átadták egy analóg-digitál (A/D) konverter fejlesztését. Egy kártya egy nagyobb egységben. Pápay Zsolt vezetésével elkészült a kártya.

Többre vágytunk, önálló egységre. A fedélzetre kerülő kísérletek kiosztva. Maradt egy tápellátó rendszer. Nem a napelemekre csatlakozó (primer). Ez a szovjetek kezében volt és maradt. A szekunder rendszer az akkumulátorról táplálta a műszereket. Ezt lehetett csinálni, és nem nagyon kellett senkinek. Nem látványos része egy műholdnak. Nem mér, nem fedez fel semmit, „csak” a műszerek energiaellátását biztosítja.

Az A/D konverter panel és az ETMSZ működéséhez szükséges stabil feszültségeket előállító, önálló dobozban elhelyezkedő tápellátó alegység elkészült, majd 1976-ban repült az IK–15 műhold fedélzetén. Az első siker. A start örökké megmaradó élménye. Az akkori Mir, most Pleszeck néven ismert „titkos” város misztikuma. Akkor csapott meg először a „rakéta füstje” – és főleg a zaja. Szívélyes fogadtatás, segítőkész mérnökök, szervezők.

A tápellátó rendszerek sorra hozták sikereinket. Az IK–17 (1977), majd az IK–18 (1978) fedélzetére kerültek magyar egységek. Az utóbbi különösen érdekes megoldás volt (BP–21), mert több műszer közös ellátását biztosította.

Az elmúlt negyven évben 15 különböző űrobjektum fedélzetére készítettünk tápellátó rendszert. A fejlesztőlabort a Vega-program befejezéséig Redl Richárd vezette, majd távozása után Bánfalvi Antal vette át.

...

Folytatás az Aero Magazin 2011/09. szeptemberi számában