Ugyanúgy, mint számos más iparágban, emberek, alkatrészek, gépek, csomagok, levelek vagy akár szállított állatok azonosítása a repülésben is nagyon sokszor kritikusan fontos feladat.

Legtöbben a csomagjaink azonosításával találkozunk a leggyakrabban, hiszen egy-egy repülés során megszokott folyamat, hogy a beszállás előtt vonalkódos „ragasztószalagot” kapnak bőröndjeink. A vonalkódot a szemünk egészen megszokta már, hiszen a bevásárlóközpontokban kapható árukat szinte kivétel nélkül ezzel azonosítják napjainkban. De a vonalkódok ideje hamarosan lejár, illetve vannak olyan helyzetek, ahol a fénnyel való leolvasás nem alkalmazható. Egy ilyen helyzet lehet például a bőröndök tömege, amelyek a szalagon változatosabbnál változatosabb pózban képesek elhelyezkedni, ezzel esetleg meghiúsítva a biztonságos lézeres vonalkód-letapogatást. De hasonlóan nehézkes lehet hagyományos módon azonosítani és az időmérést megkezdeni például a bostoni maratonfutásban részt vevő több tízezer ember esetében is, hiszen a rajtvonalat nem egy időben lépik át, nem is beszélve a célvonalról. És hogy mi lehet a két dolog között a közös nevező? A megoldás az RFID, vagy másképpen rádiófrekvenciás azonosítás.

Az RFID technológia a rádióhullámok segítségével oldja meg az úgynevezett RFID modullal ellátott tárgyak, emberek (ejtőernyős katonák), útlevelek, dobozok és még sorolhatnánk, mi mindennek az azonosítását. A rádióhullámokkal történő kommunikáció nem újdonság, magazinunkban is sokszor írtunk ezzel kapcsolatban. Az RFID-vel történő azonosítás esetén azonban van néhány különleges feladat, amit a fejlesztőknek meg kellett oldaniuk.

Az RFID technológia esetén minden tárgy egy kicsi, nagyjából bélyeg nagyságú (általában felragasztható) matricát kap, amely az azonosító adatokat hordozza. Az egyik feladat, ami a fejlesztők asztalán landolt, az az áramellátás volt. Minden rádióhullámú technológiához valamilyen áramforrásra van szükség. Nyilvánvalóan egy bőrönd vagy egy csomag azonosításakor nem elképzelhető, hogy az áramkör mellé egy akkumulátor is csatlakozzon, két oknál fogva. Az egyik az, hogy az elhelyezés bajos lenne (még egy kis akkumulátor is nehezen rögzíthető), a másik azonban még fontosabb: az RFID „bélyegnek” pontosan annyiba szabad csak kerülnie, mint egy valóságos bélyegnek. A fejlesztők ezt a problémát úgy oldották meg, hogy az RFID „tag” (magyarul azonosító áramkör) a leolvasást végző antennától a levegőn keresztül, rádióhullámokból kapja azt a minimális tápellátást, amely a válaszadáshoz szükséges.

...

Folytatás az Aeromagazin 2009/10 októberi számában!