Maga a turizmus fogalma általánosan elfogadott értelmében is messze esett eredeti jelentésétől. „Turistának” többé nem a hegyet-völgyet gyalog járó, természetkedvelő embereket, hanem a modern közlekedés minden kényelmét, szállodák komfortját élvező, többnyire csoportosan utazó személyeket nevezzük. Az Értelmező kéziszótár szerint a turista idegen, különösen külföldi városokat, tájakat kedvtelésből vagy ismeretterjesztés végett bejáró személy. A turizmus pedig egy meghatározott rendeltetési helyre utazást, ott-tartózkodást jelent. Egy komolynak szánt, de inkább tréfás definíció szerint „az űrturizmus a kikapcsolódás célját szolgáló űrutazás”.
Turizmus a világűrben?
Abban a soknyelvű szótárban, amelyet a Nemzetközi Asztronautikai Akadémia terminológiai adatbázisként 1992-ben adott ki, az „űrturizmus” szócikk nem található meg. Ugyanakkor ezt a kifejezést – sajnálatos módon – a világűrjogi irodalom is befogadta, amely a magánszemélyek űrutazásának jogi kérdéseit az űrturizmus fogalmi körében tárgyalja. Az IAF legutóbbi glasgow-i kongresszusán, amelyről Almár Iván beszámolt, több ilyen előadás is elhangzott.
A Nemzetközi Űrállomásra (ISS) látogató Tito, Olsen és Ansari tiltakozott az űrturista minősítés ellen, mivel útjuk során tudományos kísérleteket is végeztek. Tito a „független kutató”, Ansari a „magánűrkutató” kifejezést tartotta volna helyesnek.
Leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy űrturistának azt a személyt tekintik, aki fizet azért, hogy űrutazást tegyen.
A fizetés döntő eleme mindezeknek a vállalkozásoknak. A kezdeményező az orosz űrbiznisz volt. Az állami költségvetésnek jól jöttek azok a dollármilliók, amelyek külföldi milliárdosok fuvarozásából folytak be. Akik körében hovatovább státusszimbólum lesz, hogy jártak-e a világűrben. Úgy hírlik, Simonyi Károly (lásd nyitókép) második, 2009. március végi, április elejei űrutazása után az oroszok csak az első hazai űrturistát, Vlagyimir Gruzgyejevet viszik már fel a Nemzetközi Űrállomásra. Más források szerint egy kazah űrturista hajt végre egy rövid látogató űrrepülést az ISS-re az idén szeptemberben. Ezután privát vendégeket évekig nem fogadnak, mert az állandó személyzetet hat főre növelik, és nekik szükségük lesz a két Szojuz mentőűrhajó hat helyére.
Nem véletlen, hogy a Space Adventures szervezésében mód lesz Bajkonurban „másodűrhajós”-kiképzést kapni, azaz keresztülmenni ugyanazon a tortúrán, mint az űrhajósok – mintegy 3 millió dollárért, de felbocsátás nélkül. Ez utóbbi kaland egyébként manapság 30–35 millióba kerül.
Igaz, a másodűrhajós a médiában nem fog űrturistaként csillogni, és nem mondhatja, hogy járt a világűrben. Mint ahogy a publicisztika és a közvélekedés az űrugrást a jövőben szerencsésen túlélő utasokról is ezt hiszi.
De igaz-e ez a vélekedés?
A Kármán-vonal
A SpaceShipOne (Aeromagazin 2004/9, 11) – az Egyesült Államok Nemzeti Légügyi és Űrhajózási Igazgatósága (NASA) szerint „újrahasználható hordozórakéta” – a 100 km-es bűvös magasságot háromszor is túlszárnyalta. A Virgin Galactic cég ügyfeleit a SpaceShipTwo-val 109 km magasság fölé fogja röpíteni. Ismét 100 km-en túlra, ami a vállalkozás szerint az úgynevezett Kármán-vonal, „a nemzetközileg megállapított határ a Föld és a világűr között”.
A világűrjogra mindebből két kérdés tartozik: van-e a nemzetközi jogban elfogadott határa a világűrnek, illetve lehet-e a Kármán-vonalat ilyennek tekinteni?
Mindkét kérdésre határozott nemmel kell válaszolnom.
Az űrkutatás kezdetén a jogászok jelentős része hajlamos volt azt hinni, hogy légtér és világűr úgy lesz elhatárolható, mint az államterülethez tartozó parti tenger a szabad nyílt tengertől vagy óceántól. A légtér felső határa azonban ilyen egyszerűen nem húzható meg. Az elhatárolási elméleteknek könyvtárnyi irodalma van. Jellemzésül csak annyit, hogy 1964-ben megjelent könyvemben már 49 javaslatot sorolhattam fel 12 km-től 384 000 km-ig!
A Kármán-vonal egyike ezeknek a javaslatoknak. Honfitársunk nevét A. G. Haley tette a világűrjogban is maradandóan ismertté, amikor a barátja által javasolt határt „Kármán-vonalnak” nevezte. Ez azonban nem 100 km!
Kármán ugyanis az 1950-es évek közepén – a felső légkörre vonatkozó akkori, hiányos ismeretek alapján – kiszámította, hogy hol van az a magasság, ahol egy járműnek (repülőgépnek) már a körsebességnél (első kozmikus sebességnél) gyorsabban kellene repülnie ahhoz, hogy az aerodinamikai felhajtóerő fenntartsa az adott magasságon. Arra az eredményre jutott, hogy ez mintegy 80–100 km magasságban van, és az egyszerűség kedvéért a határvonalat 100 km-nél húzta meg. Azt javasolta, hogy ezt tekintsék az aerodinamika és az asztronautika határvonalának. A javaslatot a Fédération Aéronautique Internationale (FAI, Nemzetközi Repülő Szövetség) a repülési és asztronautikai rekordok hitelesítésénél elfogadta. Nyilvánvaló, hogy ez a vonal önkényesen meghúzott határ, hiszen a felső légkör sűrűsége függ a napszaktól, a naptevékenységtől stb., és e magasságban is erősen ingadozik. Nehezen érthető, hogy még nemzetközi jogászok is hajlandók ezt a légtér és a világűr elfogadott határának tekinteni, holott ilyen értelmű nemzetközi egyezmény soha nem született. Érthető viszont, hogy az űrturizmusban érdekelt cégek ezt a határt adottnak tekintik. Ki fizetne milliókat egy olyan kalandért, amely után nem mondhatja el, hogy a világűrben járt? Ebben segítségükre lehet az FAI már említett gyakorlata. Az ún. Sporting Code szerint a 100 km-es magasságot meghaladó repülés űrrepülésnek minősül. A szövetség azonban nem kormányközi szervezet, minősítési feltételei a világűr elhatárolása szempontjából nem nemzetközi jogi érvényűek.
...
Folytatás az Aeromagazin 2009/03 márciusi számában!
Az Aeromagazint már digitálisan is olvashatja! Kattintson az alábbi linkre, és fizessen elő a magazinra!
http://3ddigitalispublikacio.hu/index.php?publications=470&issuetypeid=1 |
