A rövid válasz az lehetne, hogy „papíron”. Ez persze nem teljesen igaz, de elég pontosan jellemzi a mai helyzetet. Mindenki tudja és vallja, hogy többször felhasználható űrjárművekre szükség lenne, de a megvalósítás időszakában valahogy mindig elfogy a lelkesedés – és főleg a pénz. Ha az idén leállnak a shuttle repülései, akkor valószínűleg hosszabb időre újra a csak egyszer felhasználható hordozóeszközökre marad a hasznos terhek és az űrhajósok világűrbe juttatásának feladata. Miért?

Mindenekelőtt foglaljuk össze, hogy miért kellene áttérni a teher- és személyszállításban a többször felhasználható hordozóeszközökre! Senki sem tagadja, hogy jelenleg, vagyis az űrkorszak 53. évében, az űrbeli alkalmazást kívánó programok megvalósításának fő akadálya még mindig a világűrbe juttatás magas költsége. Becslések szerint több ezer, a magyar MASAT-hoz hasonló egyetemi kísérlet vár repülési lehetőségre szerte a világon, de az indítás költségei meghaladják egy egyetem lehetőségeit. Ugyancsak tény, hogy több száz vállalkozó áll sorba olcsó indításra várva azért, hogy űralkalmazási ötleteit megvalósíthassa. Mindez a hagyományos hordozórakétákkal nem megy. A többször felhasználható indítórendszer (RLV – Reusable Launch Vehicle) évtizedek óta szorgalmazott megoldás lenne, mert egy ideális, teljes egészében újra felhasználható eszközzel az árak valószínűleg a jelenlegiek tizedére csökkennének. Ilyet azonban sokat javasoltak már, de ezek közül mind a mai napig nem valósult meg egy sem. Miért?

Az okok részben műszaki, részben pénzügyi természetűek. Mind a fejlesztéshez, mind a teszteléshez nagy összegű kezdeti beruházás kellene. A cégeknek erre vagy nincs elég pénzük, vagy visszarettennek a kockázattól. A megoldandó műszaki feladatok közül említhető például a többször használható kriogén hajtóanyagtartály, a nagyon könnyű szerkezeti anyagok, a többszöri visszatérésre alkalmas, de különösebben hosszadalmas karbantartást nem igénylő hővédő burkolat, a mainál fejlettebb irányítóavionika stb. (Már ebből a felsorolásból is látszik, hogy a többszöri űrugrást sokkal könnyebb megvalósítani, mint a Föld körüli pályára állítást és az onnan való visszatérést.)

A kezdeményező cégeket nyomasztja továbbá az eddig elkezdett RLV-fejlesztők (közöttük szerepel a NASA is) szomorú kudarca, és az a tény, hogy ebben a témában számos előrejelzés túlzottan optimistának bizonyult. De miért nem kényszeríti ki a „piac” az RLV-rendszereket és az alacsonyabb árakat? Sajnos az ehhez még nem igazán erős. Az említett egyetemek vagy kisebb cégek pénze együttesen is kevés a sikerhez, valami átütő erejű új űralkalmazásra lenne szükség, mint például az űrturizmusra, vagy esetleg az alacsony pályán keringő műholdalakzatok (Aeromagazin 2009/11) folyamatos kiszolgálására és pótlására. A pénz, amelyet jelenleg az RLV fejlesztésére fordítanak, a becslések szerint alig két százaléka annak az összegnek, amennyivel a kormányok világszerte az űrtevékenységet finanszírozzák.

...

Folytatás az Aeromagazin 2010/02. februári számában!