Az impozáns bemutató kiemelkedő része volt az egész napos légiparádénak, holott korábban még az sem volt biztos, hogy repülhetnek-e egyáltalán a repülő matuzsálemek az ünnep ideje alatt a Duna felett…
Mondhatjuk, hogy immár hagyománnyá vált az augusztus 20-ai Air Race, amely évek óta pótolja azt az űrt, amely az évtizedeken át megszokott MHSZ-es vízi- és légiparádé megszűntével keletkezett a Szent István-napi ünnepségek menetében. Sokaknak nagyon tetszik az, hogy Budapest is helyet adott a repülő Formula–1-nek, de akadnak olyanok is szép számmal, akik megkérdőjelezik a jogosultságát annak, hogy miért éppen augusztus 20-án, Szent István ünnepén kell egész nap egy ilyen eseményre figyelnie az országnak. Az Air Race, amióta teljes lendülettel dübörög, egy minden ízében profi vállalkozássá vált, amely a Formula–1 szintjére emelte a motoros műrepülést, milliók számára testközelbe hozva a légi akrobatika legnehezebb és egyben leglátványosabb műfaját. Nem csoda, ha az idén is százezrek voltak kíváncsiak arra, hogy miként tekergőznek az aprócska műrepülőgépek a felfújt bóják között, s e vetélkedés mellett számos más olyan eleme is volt az egész délutánt kitöltő programnak, amely révén akár azt is gondolhatták a parton ülők, hogy egy légiparádéba csöppentek. Profi volt a műsor, a show és a verseny is, sokak számára örömet szerezve azzal, hogy egy ilyen világméretű eseményt egyszer a saját szemükkel is láthattak a Duna-parton ülve.
Ugyanakkor a hazai aviatikusok egy csoportja is elhatározta, hogy számot ad tudásáról, és amolyan „magyar blokk” gyanánt akkor repül be a Parlament előtti légtérbe, amikor a délelőtti tisztavatásnak már vége, de az Air Race még nem kezdődött el. Terv is volt, engedélyeztetési kérelem is, aztán pedig hosszú huzavona a hazai szervezők és az augusztus 20-áért felelős operatív törzs között, akik végül is meghiúsították, hogy az alig egyórás magyar bemutató is részese lehessen az egész napos kavalkádnak.
Mindezek után mindössze annyit sikerült elérniük a magyar szervezőknek, hogy az Air Race a Li–2-est és az augusztus 20-a miatt Budapestre látogató Air France/KLM DC–3-ast „befogadta”, azaz lehetőséget adott a történelmi géppárnak arra, hogy egyszer áthúzhasson a publikum előtt a Duna felett.
Dióhéjban talán így lehetne összefoglalni azt a folyamatot, amelynek eredményeként végül a Malév B 737-esét követően a Li–2-es és a DC–3-as valóban repülhetett augusztus 20-án, de semmilyen más magyar repülőgép nem kapott rajtuk kívül engedélyt a felszállásra.
Persze ez ennél sokkal drámaibb módon zajlott a színfalak mögött, hiszen volt, hogy szinte percenként változott a helyzet. Az egyik pillanatban minden sínen volt, ám a következőben újabb telefon érkezett, és már egy ellentétes utasítás számított követendőnek.
Sok idő eltelt azóta, így szubjektív módon inkább arra emlékeznék szívesen, ami pozitívumként megmaradt emléknek a számomra. Például az a pillanat, amikor a francia DC–3-as feltűnt Bicske határában. Fogadóbizottságként a jó öreg Li–2-es ment az idősebb testvér elébe és vezette be a messziről érkezett vándort a budaörsi repülőtér légterébe. Majd szoros köteléket alkotva áthúztak a füves pálya felett, de olyan elegánsan és kecsesen, mintha mindig is így közlekedtek volna ezt megelőzően. Holott a pillanat szülte az ötletet, azt, hogy a HA–LIX legyen a Dakota fogadóbizottsága. Aztán már csak a pontos időzítésen múlt, hogy a kötelék már az első alkalommal ilyen tökéletesen összeálljon a levegőben.
...
Folytatás az Aeromagazin 2009/10 októberi számában! |
