Ebben a cikkben némi forrásismertetés kíséretében arra teszünk kísérletet, hogy a szerb légvédelem és a leküzdésére küldött NATO-repülőerők (SEAD) által felhasznált rakétamennyiség ügyében tiszta vizet öntsünk a pohárba.
A kutató immár számos olyan megfigyelést is tehet, amely jócskán árnyalja az események idején kialakult egyoldalú képet. A legtöbb újdonság a jugoszláv összeomlás legkülönbözőbb sokkjait átélt Szerbiából kerül napvilágra, ami nem csoda, hiszen a megviselt államnak és biztonsági szerveinek nincs elegendő ereje rá, hogy ellenőrzése alatt tartsa az információ áramlását – ha más léptékben is, de hasonlóan ahhoz, mint ami a Szovjetunió felbomlását követően történt. Ez különösen nehéz olyan katonákkal szemben, akiktől úgy vált meg a haderő, hogy 1999-es erőfeszítéseiket nem jutalmazták kellőképpen. Terjed a memoárirodalom, és nem vagyunk híján nyilatkozatoknak, interjúknak, riport- vagy dokumentumfilmeknek sem.
Ezzel összehasonlítva a NATO-t alkotó országok haderőiben minden „business as usual”, vagyis a normális kerékvágásban halad. Nem is lehet sok információt kiszedni a háború veteránjaiból, legyenek azok még aktívak vagy már nyugdíjasok. Tavaly mintha nem is lett volna tizedik évforduló, alig lehetett látni-hallani egy-egy újdonságot tartalmazó nyugati visszaemlékezést. A háborút követően készült hivatalos (belső) jelentésekből a nagy védelmi elemzőcégek (például a Rand Corporation) „desztillált” a nyilvánosság által is fogyasztható tanulmányokat. Voltak interjúk, és itt-ott részletes információkat tartalmazó visszaemlékezések, melyek közül például egy-egy levelezést szerzőjük eredetileg talán nem is a nyilvánosságnak szánt. Szerbiai tapasztalatokat hoznak fel továbbá egyes, más tárgyú diplomamunkák is. Összességében azonban olyan érzése van az embernek, hogy a NATO-ban az Allied Force, illetve az Egyesült Államokban a Nobel Anvil névvel illetett hadműveletek jó úton haladnak afelé, hogy „elfeledett háború” váljon belőlük.
A szerb légvédelem aktivitásának, ha messze nem is az egyetlen, de mindenesetre fontos jellemzője a rakétaindítások száma volt a konfliktus során. Erre nézve sokáig az egyetlen „hivatalos” és nyilvános adatot a Rand légierővel foglalkozó projektje publikálta 2001-ben. Benjamin S. Lambeth tanulmánya a Szerbia feletti légi háború belső összegző dokumentumára (AWOS Fact Sheet) hivatkozik, amelyet az amerikai légierő Európában állomásozó erői (USAFE) állítottak össze 1999–2000 fordulóján. Eszerint a szerbek 665 alkalommal indítottak radarirányítású légvédelmi rakétát: 477-szer az SA–6-os (2K12, Kub) rendszerrel, és 188-szor az SA–3-as (Sz–125 Nyeva) rendszerrel. Léteznek visszaemlékezések is ebben a témában. Például a háború idején Avianóban települt összes amerikai légi alakulatot tömörítő 31. ezred műveleti csoportjának parancsnoka úgy nyilatkozott a Lockheed Martin Code One című üzemi lapjának 1999 őszén, hogy a „szerbek több mint 500 radarirányítású légvédelmi rakétát indítottak a háború során”. Ezenkívül, a bevetésszámok és a rakétaindítások arányát illusztrálva, a Pentagon azt írta az amerikai törvényhozásnak szóló jelentésében, hogy a Szövetséges Erő elnevezésű hadművelet idején, 1999-ben „háromszor annyi” rakétaindítással találkozhatott egy „átlagos szövetséges személyzet”, mint 1991-ben, a Sivatagi Vihar hadműveletben, Irak és Kuvait fölött.
...
Folytatás az Aeromagazin 2010/04. áprilisi számában! |
