Ez a második látogatás december elején történt. Ezúttal olasz légihíddal mentünk Abu-Dzabiból. Az Emírségek fővárosáig egy normál, civil jellegű MD–83-assal utaztunk, itt kezdődött az igazi „katonásdi”.
Először is átmentünk a polgári reptérről egy katonai bázisra. Egy furcsaság: életemben először kellett elszenvednem egy utasbiztonsági ellenőrzést a tranzitból kifelé… Ugyanis amikor kijöttünk a polgári reptérről, egy szabályos security checken kellett átesnünk. Hát mit mondjak: sose vót még ilyen jó…
Mivel hajnali öt órára tervezték az olasz légierő C–27J Spartanjának felszállását, és még csak éjfél felé járt az idő, vendéglátóink egy kis éjjeli buszozásra vittek bennünket Abu-Dzabiban. Megnéztük az Emirates Palace nevű hétcsillagos szállodát is. Két órakor érkeztünk meg a bázisra. Itt az olasz katonák kávéval vártak bennünket, majd, csak hogy menjen az idő, egy páran a csapatból segítettünk kipakolni a buszból a csomagokat. Volt mit, ugyanis a személyes poggyászokon kívül közel másfél tonnányi bejglit, könyveket, ajándékokat vitt Szekeres Imre honvédelmi miniszter, illetve a honvéd vezérkar a nehéz szolgálatot ellátó katonáknak karácsonyra. A pakolással volt egy hátsó szándékunk is: hátha így hamarabb el tudunk indulni, nem kell még három órát várakozni. Tévedtünk, kellett, nem tértek el a tervtől…
A „reggeli torna” után fél ötkor foglaltuk el a helyünket a Spartan deszantülésein, majd jó harmincperces hajtóművezés, ellenőrzés következett. Mindenki nagy izgalommal várta a repülést, hiszen a csapatból még senki nem repült ezzel a típussal. Nem tudtuk, mi vár ránk…
Ugyanis az út Mazar-e Sharifig több mint öt óra volt. A harminctagú delegáció mellett ott volt még a másfél tonnányi ajándék, ami a Spartannak meg sem kottyant, nekünk viszont annál inkább. Nem a rakomány súlyával, hanem a térfogatával volt a baj, mivel a személyes poggyászokkal együtt elég sok helyet foglalt el a raktérben. Emiatt a C–27-est úgy székezték be a derék taljánok, hogy a szokásos, géptörzshöz rögzített deszantpadokat a kabin hosszának a feléig nyitották le, és középre még beépítettek egy sort, úgy, hogy gyakorlatilag megfelezték a törzs átmérőjét. Még az MD–83-as bőrüléseiben azzal viccelődtünk a kollégákkal, hogy „üdv a fegyencjáraton”… Akkor még nem tudtuk, hogy ez a poén pár órával később valósággá válik.
Az ötórás út bizony keserves volt a Spartannal. Nomen est omen: spártai körülmények között utaztunk, úgy ültünk, mint a heringek. A középre beépített padsor miatt még a lábunkat se nyújthattuk ki, üléspozíció-váltásról pedig szó sem lehetett.
Bátran kijelenthetem, hogy „szerencsére” az egész napos utazás addigra jól kimerített, s így sikerült jó két-három órát aludnom. Na jó, ilyen körülmények között inkább csak bóbiskolásról lehetett szó.
Végül csak odaértünk Mazar-e Sharifba. A leszállás a „szokásos” meredek süllyedéssel és intenzív manőverekkel történt. A zuhanórepüléshez hasonló végső megközelítés után az olasz személyzet mesterien ért földet a Spartannal, szakzsargonnal élve „tojásra tették le” a gépet. Mazarban aztán kiderült, hogy a többek által nagyon várt helikopteres utazás Pol-e Khomriba elmarad. Ennek pontos okát nem sikerült kiderítenem, de különösebben nem lepett meg, hiszen mint azt már korábban említettem, a hadműveleti területen szinte percről percre változhat a terv…
...
Folytatás az Aeromagazin 2009/03 márciusi számában!
Az Aeromagazint már digitálisan is olvashatja! Kattintson az alábbi linkre, és fizessen elő a magazinra!
http://3ddigitalispublikacio.hu/index.php?publications=470&issuetypeid=1 |
